Maupertiusnál természetesen teleologikus (célirányos) értelmezésről van szó, ugyanis a test mozgását a kezdeti és a végállapota határozza meg. Ráadásul az egészből azt a következtetést vonja le, hogy, hogy világunk matematikai értelemben véve és Leibniz filozófiai álláspontjával összhangban valóban „minden lehető világok legjobbika”, elvégre elképzelhetőek lennének olyan univerzumok is, ahol ez a szabály nem érvényesül. Itt ún. „design argumentummal” van dolgunk, amely a világ „tervezettségéből” következtet arra, hogy valóban létezett egyfajta Teremtő.
Eközben az is felvetődik, hogy legalább elvileg elképzelhetőek lennének másmilyen világok is – olyanok, ahol a testek nem tartják magukat a fentebbi előíráshoz. Hanem, mondjuk, hozzávetőleg optimális utat futnak csak be, vagy alkalomról alkalomra változik, hogy mennyire térnek el ettől stb. és ezzel el is jutottunk az Univerzum létrejöttének kérdéséhez.
Ebből a szempontból a modern elképzelések több kategóriába sorolhatóak be, és azt sem szabad elfelejtenünk, hogy John D. Barrow amerikai fizikus megfogalmazásával élve „a következtetés nem többet és nem kevesebbet ér, mint a kiinduló feltevések, és ezektől sosem lehet független”. Ráadásul ismét csak Barrow szerint „a matematikai leírás roppant hatékonyan választja el a ’miért’-et a ’hogyan’-tól”, és miközben az utóbbi megválaszolására sok esetben kiválóan alkalmas, a matematikai modell csupán modell, nem pedig magyarázat. Viszont hajlamossá tehet minket arra, hogy erről elfeledkezzünk, miként sokszor a kozmológia esetében is történik.
De hogy visszatérjünk a kategorizáláshoz, első lehetséges megoldás az, hogy
nincs válasz: azzal kapcsolatban, hogy miért érvényes a Maupertius-elv (amely egyébként, ha kissé jobban belegondolunk, valóban legalábbis meghökkentő), vagy éppen miért éppen egy olyan Univerzum vesz minket körül, amely lehetővé teszi az értelmes megfigyelők megjelenését, noha amennyiben csak egészen kicsit mások lennének egyes természeti állandók értékei, ez nem lenne lehetséges, élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy pusztán véletlenről van szó. Ami esetünkben azt jelenti, hogy ez nem értelmes kérdés a tudomány szempontjából. Kepler a 17. század elején azt kérdezte, hogy miért éppen olyan távolságra keringenek a bolygók a Naptól, mint amilyenre; továbbá azt, hogy miért éppen hat bolygó van (akkoriban ennyit ismertek). Az előbbi mai szemmel nézve is értelmes problémafelvetés, és sikerült megtalálni a mögötte rejlő fizikai magyarázatot; az utóbbi viszont nem az. Amennyiben nem tudjuk valamiféle törvényre visszavezetni a minket körülvevő Univerzum létezését, úgy egyszerűen véletlennek tekinthetjük, amellyel a tudomány nem tud mit kezdeni (mint ahogy ez lenne a helyzet akkor is, ha valamiféle Teremtő létével próbálnánk maygarázni). Ez persze a tudomány számára eléggé kiábrándító lenne, úgyhogy ezen a ponton fel szokott merülni a
gyenge antrópikus elv mint magyarázat. Itt abból indulunk ki, hogy a fizikai állandóknak a létünkhöz szükséges „finomra hangoltsága” arra vezethető vissza, hogy végtelen számú, egymástól független Univerzum létezik, melyekben a fizikai állandók minden lehetséges értéket felvesznek és minden lehetséges kombinációt megvalósítanak, tehát amennyiben van az életnek kedvező kombináció, úgy azokat is. Ami viszont két, ismét csak megválaszolhatatlan kérdéshez vezet:
- ha „végtelen számú” univerzumról beszélünk, akkor ott minden kombináció végtelenül sokszor fordul elő? És ennek megfelelően végtelen számú, hozzánk hasonlóan értelmes megfigyelőkkel benépesített világmindenség létezik, még ha alkalmasint egymástól végtelen távolságra is? Ekkor, mivel azonos számosság végtelenekről lenne szó a lakható, a lakott és a nem lakható univerzumok esetében, „ugyanannyi” finomra” hangolt Világmindenség létezne, mint ahány „nem megfelelő”, és bár Brandon Carter az antrópikus elv fogalmának kidolgozásakor azt mondta, hogy „bár a helyzetünk nem központi, bizonyos határokig kétségtelenül privilegizált”, az ember helyzete semmiképpen sem lenne kitüntetettnek tekinthető. Hacsak nem az állandók minden lehetséges kombinációja csak egyszer fordul elő, és ezek túlnyomó része nem életbarát. De ha így van, akkor miért is csak egyszer fordulnak elő a kombinációk?
- És még ennél is súlyosabb kérdés, hogy még ha végtelen számú kombináció létezik is, ezek között miért van egyáltalán olyan, amely lehetővé teszi az értelem létrejöttét? mögött valamilyen törvény áll esetleg? Elvégre az is elképzelhető lenne, hogy egyetlen kombináció sem megfelelő.
Mindent egybevetve az ilyen, antrópikus elv típusú érvelések első lépésben a lehetőségek egyfajta „fázisterének” létét tételezik fel, második lépésben pedig arra hivatkoznak, hogy ezek szerint az értelem számára kedvező körülményeket biztosító Univerzum is csak egy a többi, lehetséges Univerzum közül, tehát nem is olyan meglepő, hogy van ilyen. Csak éppen, mint a fentebbiekben láthattuk, ez finoman szólva sem meggyőző okoskodás. Mint ahogy hasonló gondok vannak a
kozmológiai természetes kiválasztódással is (Cosmological Natural Selection, röviden: CNS), noha Lee Smolin amerikai fizikus az antrópikus elvvel kapcsolatos problémákat akarta ezzel kiküszöbölni. Nála (hogy jócskán leegyszerűsítsem) a fekete lyukak kialakulása „újabb univerzumok” létrejöttét eredményezi, és eközben az állandók is egy kissé mások lesznek, mint korábban voltak. Az eredmény pedig az lesz, hogy egyes verziókban könnyebben és gyakrabban alakulnak szingularitások (és adják tovább az újabb fekete lyukak létrejöttét lehetővé tevő állandók „beállításait”), mint másokban, tehát hosszú távon mintegy ki fog választódni az a paraméterkészlet, amely a legsikeresebben örökíti tovább magát. Mi tehát nagy valószínűséggel egy ilyen Világmindenségben találjuk magunkat – elvégre ez vált a legelterjedtebbé.
Amire viszont azt válaszolhatjuk, hogy még ha elfogadjuk is, hogy létezik ilyen, fekete lyukakra vonatkozó szelekciós elv, azt is fel kellene tételeznünk hozzá, hogy egy, a szingularitások számára kedvező körülményeket biztosító Világegyetem egyben az (értelmes) élet számára is kedvező lesz.
És ha már az élet (meg értelmes élet, ami persze nem pontosan ugyanaz) problémájánál tartunk, vegyük észre azt is, hogy mind az antrópikus elv, mind a CNS csupán az élet feltételeinek biztosításáról beszél. A szükséges és az elégséges azonban nem feltétlenül ugyanaz, és ha csak fel nem tételezzük azt is, hogy a lehetőség megléte automatikusan egy intelligens megfigyelő (némi iróniával akár azt is mondhatnám, hogy az ember) kifejlődéséhez fog elvezetni, akkor még mindig nem vagyunk előrébb. Máskülönben ugyanis végtelen számú, megfelelően finomra hangolt Univerzumot tételezve is fel, még mindig vagy lesznek benne kozmológusok ? is, vagy nem (végtelen számú esetben az egyik, és hasonlóképpen végtelen számúban a másik forgatókönyv fog megvalósulni).
Tehát igazából legfeljebb abban lehetünk biztosak, hogy mi, értelmes megfigyelők is létezünk és a Világmindenség is, és ez szerintem eléggé jól mutatja, hogy jelenleg hol húzódnak a tudomány és a tudományos módszer lehetőségeinek határai.
Ami pedig ezen túl van, az legfeljebb egy szellemes matematikai konstrukció vagy filozófálgatás, és mintha most bizonyos értelemben hasonló helyzetben lennénk, mint a fizika volt a 17. század végén, amikor egyszerűen hiányoztak mind a megfigyelések, mind a megfelelő elméleti keretrendszer a Világmindenség bizonyos tulajdonságainak megértéséhez. Richard Bentley már 1692-ben feltette azt a kérdést Newtonnak, hogy ha – miként az Principiában olvasható – a Világmindenség „tele van anyaggal”; és az anyag minden része vonzza az összes többit, úgy miért nem omlik össze egyetlen pontba az egész? Amire Newton csak azt tudta válaszolni, hogy „egy végtelen térben a részecskék olya pontosan ki vannak egyensúlyozva egymás között, hogy nyugalomban maradnak”, de ehhez azt is hozzátette, hogy ezt ugyanolyan nehéz megvalósítani, mint „végtelenül sok… tűt a hegyére állítva kiegyensúlyozni”. Illetve később arra is hivatkozott, hogy Isten a maga előrelátásával azért, „hogy a mozdulatlan csillagok gravitációjuknál fogva ne zuhanjanak egymásra… ezeket egymástól roppant távolságokra helyzete el”. Amit persze már a kortársai sem éreztek meggyőzőnek.
Én mindenesetre kíváncsi lennék, hogy a Világmindenség megértésében történik-e majd olyan előrelépés az alapkérdések megválaszolásával kapcsolatban 21. században, mint amilyen a newtonitól a modern kozmológiáig vezetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.