Az éterörvények és az információs Világegyetem

Tait kísérlete, amely az ötletet adta Kelvinnek

A későbbi lord Kelvin egy 1867-es előadásában arról beszélt a Royal Society előtt, hogy az atomok az éter örvényeiként írhatóak le – és innét már csupán egyetlen lépés lenne egy olyan, Nagy Egyesített Elmélet létrehozása, amely a hidrodinamika alapján és persze az éter létének feltételezésével képes lenne mindent megmagyarázni. De csak lenne, mert az éter létezését többek között annak az Albert Michelsonnak mérései cáfolták meg, aki egy időben maga is hitt abban, hogy ez a szubsztancia tölti ki a Világmindenséget, és a fény is ennek a hullámainak tekinthető. Mára pedig egyes tudósok számára az információ vált ugyanolyan központi szerepűvé, mint annak idején az éter volt, és felvetődhet, hogy mennyire vonhatunk párhuzamot a 19. század végi, illetve 20. század végi megközelítés között abban az értelemben, hogy az egyik sikertelenségéből következtethetünk-e arra, hogy a másik is megalapozatlan. Illetve általában véve is kérdés, hogy valóban az információ áll-e minden mögött.
Julian Baggini és Peter S. Fosl A filozófia eszközkészlete című könyvükben azt írják, hogy az analógiának két célja lehet: szolgálhat illusztrációként, miként Platón barlanghasonlatában is történik. Vagy pedig része lehet magának az érvelésnek: például amikor William Paley híres, 18. század végi órahasonlatában arra hivatkozik, hogy mivel egy óraszerkezet létezéséből az órakészítő létére következtetünk, ezért az Univerzum létéből levezethető a Teremtő léte. Eközben azonban Pailey elkövet egy logikai hibát, mivel elfeledkezik arról, hogy az óra alapján azért jutunk arra a meggyőződésre, hogy valaki készítette, mert tudjuk, hogy „mesterséges” alkotás – a Világmindenség esetében azonban éppen az a kérdés, hogy ez így van-e. Mindenesetre, amikor természeti törvényt fogalmazunk meg múltbeli megfigyeléseink alapján, akkor „azzal a feltételezéssel élünk, hogy az új jelenség analóg a korábbiakkal”, továbbá azzal, hogy ez az analógia lényegi, állapítja meg Baggini és Fosl.
De éppen ez az, amiben sosem lehetünk biztosak, ugyanis, miként már Hume rámutatott, a múltból nem következtethetünk teljes biztonsággal a jövőre. Ami témánk szempontjából azt (is) jelenti, hogy bármennyire bizalmatlanná tenne is bennünket az információn alapuló, egységes magyarázat iránt a korábbi kísérletek kudarca, ez önmagában nem elég. Abból, hogy a hipotetikus éter örvényei alapján nem lehet létrehozni egy egységes világleírást vagy éppen valamiféle Nagy Egyesített Elméletet, nem következik automatikusan, hogy az információalapú, „egyesített leírás” is hibás lenne. Elvégre, még ha feltéteznénk, is hogy a valóság nem ragadható meg így, egyetlen alapvető koncepcióra alapozva, és ezt a feltételezést a természeti törvény rangjára emelnénk is (pl. a múltbéli tapasztalatokra hivatkozva), akkor sem tudhatnánk, hogy ez valóban így van-e.
Azt viszont megvizsgálhatjuk, hogy egy adott elmélet mennyire állja meg a helyét. Esetünkben a kiindulási pont Rolf Landauernek, az IBM kutatójának azon kijelentése, mely szerint „az információ fizikai természetű”. Ez alatt valami olyasmit értett, hogy az információ mindig konkrét hordozóval összekapcsolódva jelenik meg, nem pedig csupán valamiféle kényelmes rövidítés. Információt tárol a DNS-től az áramkör kondenzátorainak töltöttségén át a fény kvantumállapotáig bezárólag minden. Ráadásul fel szokás vetni, hogy a különben nagyon pontosan működő kvantumelmélet csak a „hogyan”-ra ad választ, de a „miért”-re, tehát arra, hogy miért éppen olyanok a szabályok, amilyenek, nem – mint ahogy egy jelenség működésének miértjét a saját szintjén soha nem is lehet megmagyarázni. Ehelyett azt kell megnézni, hogy a jelenséget megalapozó, „mélyebb” és alapvetőbb szinten mi található, és ezen a ponton megpróbálhatjuk összekapcsolni a bitet (az információ alapegységét) a kvantummal (amely ugye a kvantumelmélet alapegysége), mondván, hogy „a kvantumvilág különös vonásai talán abból fakadnak, hogy a kvantumrészecske csak korlátozott mennyiségben hordozhat információt” (hogy Michale Brooks-t idézzem). Sőt, olyan vélekedéseket is hallani, melyek szerint „elképzelhető, hogy a mi háromdimenziós valóságunk a Világegyetem határfelületén tárolt információk holografikus kivetülése” (mondja ismét csak Brooks).
De ez egyelőre nem látszik bizonyítottnak, sőt. Craig Hogan amerikai fizikus néhány éve felvetette, hogy mivel „a Világegyetem határfelülete csak véges mennyiségű információt tárolhat”, ezért „ha ez az információ a háromdimenziós Világegyetembe vetül, ez a végesség képfelbontási korlátként jelentkezik” (Brooks), és egy ideig úgy tűnt, hogy valamiféle „szemcsézettséget” sikerült is megtalálni.
Ám még ha a megfigyelések igazolták volna is Hogan várakozásait (mint ahogy nem igazolták), akkor is elképzelhetőek lennének más magyarázatok. És még az is lehet, hogy érdemesebb lenne azokat választanunk, ugyanis erősen úgy tűnik, hogy valójában két különböző dologról beszélünk, ahol az egyik lehetővé teszi ugyan, hogy eljussunk a másikhoz: a következtetéshez, de nem teszi szükségszerűvé.
Landauer abból indult ki, hogy „az információ kétségtelenül kötődik a[z olyan] fizikai reprezentációhoz”, mint amilyen akár egy kőtáblába vésett szöveg, akár pedig a DNS szerkezete, „ezért a rá vonatkozó korlátozások és lehetőségek kapcsolatban állnak a fizikával, illetve az Univerzumban jelen lévő dolgokkal”. Azaz: az információ nem képzelhető el fizikai hordozó nélkül, és mivel ezekre vonatkoznak a fizika törvényei, ezért az információ létrehozására, tárolására stb. is vonatkoznak. Ami persze tökéletesen elfogadható álláspont. Landauer azonban azzal folytatja, hogy „az a megállapítás, hogy az információ fizikai természetű, ahhoz a megállapításhoz vezet, hogy a matematika és a számítástudomány is a fizika része”, és ezzel nyilvánvaló logikai hibát követ el. Elvégre abból, hogy a fizika törvényei korlátozzák a matematikával foglalkozó agyak (legyenek bár azok természetes vagy mesterséges eredetűek) műveletvégzési lehetőségeit, és például nem teszik lehetővé, hogy az entrópia növelése nélkül töröljünk adatokat, nem következik, hogy magának a matematikai rendszernek a tulajdonságait is befolyásolnák vagy korlátoznák.
És hasonlóképpen: attól, hogy az információ fizikai természetű, a fizika nem szükségképpen lesz egyenlő vele, a Világmindenség pedig nem szükségképpen lesz információk holografikus kivetülése. Egy David Wallace nevű angol kutató megfogalmazásával élve: „az, hogy ’az információ fizikai természetű’, nem jelenti azt, hogy ’a fizikailag létező kizárólag információ’” lenne.
 Mindez persze önmagában nem zárja ki, hogy igaza legyen Paul Daviesnek, aki szerint „az információ… az az elsődleges entitás, amelyből a fizikai valóság felépül”. Azaz az Univerzum (akár mint egy hardver, amely programot futtat, akár pedig mint valamiféle, számítógépen futó szoftver) valamiképpen „számítástechnikai természetű” lehet.
Csak éppen korántsem biztos, hogy így van, és számomra az egészben az a legérdekesebb, hogy mindez mintha annak a püthagoraszi – platonista felfogásnak az átfogalmazása lenne, amely szerint minden lényege a szám, és az egész Világmindenség is matematikai természetű. Most nem történik más, mint a matematikára épülő információelmélettel próbáljuk magyarázni a dolgokat, melyeket korábban közvetlenül a matematikával próbáltunk, és személy szerint nagyon is kíváncsi lennék, hogy ötven vagy száz év múlva meg fog-e jelenni egy új, az információelméletre épülő tudomány, amelyből kiindulva majd ismét nekifutunk a dolognak.
Viszont ha az elején azt írtam, hogy az átfogó éterelmélet kudarcából nem következik szükségképpen az információalapú világmagyarázat kudarca, akkor most hadd tegyem hozzá, hogy a végső kérdés az, képesek vagyunk-e olyan koherens és mindenre kiterjedő leírást adni a valóságról, amely egyetlen elvből (éter, információ, Nagy Egyesített Elmélet stb.) indul ki.
És éppen ez az, ami a számomra több, mint kérdéses.

Csillagok, galaxis klaszterek, értelem

Amikor leejtünk egy üvegpoharat, és az összetörik, akkor nem lepődünk meg. Ha viszont a világűrben lebegnénk, minden nagy tömegű testtől távol, akkor nem létezne számunkra fent és lent, és a mindennapi életben azért nem érzékeljük ezt, mert egy, a közelünkben lévő és hozzánk képest nagyméretű test: a Föld eltorzítja a képet, de a tér tulajdonságait tekintve az általános felfogás szerint izotrop (kitüntetett irány nélküli) univerzumban élünk.

Az idővel azonban más a helyzet. Méghozzá Sean Carroll amerikai kozmológus szerint azért, mert az idő izotrópiáját nagy léptékben is eltorzítja az Ősrobbanás, amely elég eléggé közel van hozzánk, és eléggé nagy rendezettséget jelentett ahhoz, hogy az entrópia azóta is nőhessen. Mármint ugyanúgy „globálisan”, mint ahogy a tér is „globálisan” izotrop: a rendszer (esetünkben: Univerzum) egészére nézve nem, de lokálisan csökkenhet az entrópia. Értsd: innentől kezdve mindig ki kell térnünk arra is, hogy milyen „felbontás” mellett vizsgáljuk az adott jelenséget, mert ez ugyanúgy nem mindegy, mint ahogy az sem, hogy olyan közelről nézzük-e, hogy az egyes homokszemek alakját is látjuk; vagy olyan távolról, hogy a homokdűnét, illetve az egész sivatagot dűnerendszerivel.
Ez a párhuzam annyiban is találó, hogy a Fred Adams – Greg Laughin szerzőpáros egy 1999-es könyvében az olvasható, hogy „az Univerzum életéről szóló történetben, illetve általában véve az asztrofizikában, négy nagyságrend játszik alapvető szerepet: a bolygók, a csillagok, a galaxisok és az univerzum mint olyan”. Vagyis: ha különböző skálákon nézzük, akkor különbözőknek látjuk, és az ún hierarchikus (illetve ma már leginkább fraktál)kozmológia néven futó irányzat szerint „az Univerzum által tartalmazott anyag a modern fraktálkoncepcióra emlékeztető módon hierarchikusan oszlik el… az anyagsűrűség… változik a skálával” (Peter Coles – Francesco Lucchin: Cosmology).
Amit két dologgal érdemes kiegészíteni: egyfelől azzal, hogy négy nagyságrend helyett inkább ötről lenne érdemes beszélni, mert ott vannak az Univerzum alatti, de galaxisok feletti anyagszerveződés szintjeként a galaxisok szuperklaszterei. Másfelől azt is érdemes észrevenni, hogy az Univerzum létének különböző periódusaiban különböző szintű szerveződések léteznek benne kezdve a Big Bang utáni pillanatok „őslevesével” és befejezve a mai, ötszintes felépítéssel, és eközben a lehető leggazdagabban strukturált kép tárul elénk. Gazdagabb, mint amilyen a jövőben lesz, ugyanis a gyorsuló tágulás következtében „legfeljebb” százmilliárd éven belül el fog tűnni a megfigyelők szeme elől a jelenleg megfigyelhető Világmindenség nagy része.
A hierarchikus kozmológia többek között azért szorult háttérbe, mert arra helyezte a hangsúlyt, hogy a Világmindenség legalább 100 millió fényéves léptékig nem homogén (bár fölötte az). És persze voltak olyan verziói is, ahol egy végtelen Univerzumban a végtelenségig követték egymást az újabb és újabb szintek, miközben mindegyik az előzőnek egy „felnagyított” verziója lett volna. Ami persze ugyanúgy túlságosan mechanikus megoldás, mint amilyen a Világmindenség „homogenitását” és izotrópiáját” deklaráló kozmológiai elvnek szabályként, nem pedig filozófiai elvként való kezelése is.
Például újraértelmeztük a dolgot az ún. „állandó állapotú Világegyetem” modelljének bukása óta. Persze, homogénnek és izotrópnak kell lennie a Világmindenségnek, ám ma már nem szokás elvárni, hogy az Univerzum anyagának sűrűsége is változatlan maradjon – ugyanis kiderült, hogy ez nem védhető álláspont.
Az elvi cél persze így vagy úgy, de az lenne, hogy az Univerzum „megfelelően” nagy skálán (értsd: megfelelően durva felbontás mellett) minden megfigyelő számára ugyanolyanak látsszon. Ez ugyanis a feltétele lenne annak, hogy a térben és időben távolabbi térrészekről is megbízható tudásra tehessünk szert lokális kísérleteink és megfigyeléseink általánosításával – csak hát éppen ez az, amiben nem vagyok biztos. Ugyanis bármennyire kényelmes is lenne ez a számunkra, nem biztos, hogy valóban ez a helyzet. Viszont ha védeni akarjuk a kozmológiai elvet, akkor bármikor hivatkozhatunk arra, hogy ami ellentmond neki, az lokális jelenség, de a szabály azért ugyanúgy érvényes.
De most talán nem is annyira ez a lényeg. Hanem inkább az, hogy amennyiben visszatérünk a megfigyelésekhez, akkor úgy tűnik, hogy az Univerzum anyageloszlása nem csak változó méretskála mellett inhomogén, hanem ha különböző időpontokban készítenénk pillanatfelvételeket, akkor is különböző anyageloszlásokat és struktúrákat látnánk.
És hogy még furcsább legyen a történet: úgy tűnhet, mintha az Univerzum bizonyos értelemben kitüntetett korszakában élnénk. Ugyanis jelenleg nem csupán észlelni vagyunk képesek a Világmindenséget egészen az Ősrobbanásig visszamenőleg, hanem eközben a nagyléptékű anyagstruktúrák mindegyik szintjét is megfigyelhetjük. Ez százmilliárd év múlva nem lesz lehetséges; még sokkal később pedig még annyira sem.
Viszont a mostani helyzet bizonyos értelemben szükségszerű.
Adams és Laughin a 10^6 és 10^14 év közötti időszakot az Univerzum „stelliferous”, vagyis „csillagokkal teli” korszakának nevezi. A csillagok már az Ősrobbanás után néhány millió évvel elkezdtek kialakulni; a galaxisok és galaxis klaszterek formálódására hozzávetőleg milliárd éves időskálán kellett várni, és hozzávetőleg ekkor jöttek létre az első bolygók is, míg az élet (legalábbis az egyetlen ismert példaként a Földön) újabb nagyságenddel később: közelítőleg tíz milliárd év múlva.
Azért csupán ilyen későn, mert az első csillagok megjelenése után meglehetősen sok időnek kellett eltelnie, amíg azok kitermelték az ehhez szükséges, nehezebb elemeket. Az pedig más kérdés, hogy miért nem olyanok a fizikai törvények/körülmények, hogy mindez mondjuk nem tíz, hanem csupán egy milliárd évet vegyen igénybe; vagy éppen ellenkezőleg: miért nem az van, hogy a dolog túlságosan sokáig tart, és mire a rendelkezésünkre állnának a szükséges alapanyagok, addigra már régen kihunyt az utolsó csillag is.
És ugyanígy az is más kérdés, hogy ezek szerint az, hogy csillagokat látunk, szükségszerű; az viszont, hogy galaxisok és galaxis klaszterek is vannak, csupán epifenomén: mellékjelenség abban az értelemben, hogy a fizikai törvények azon „egységcsomagjának” a hosszú ideig tartó működése vezetett el a kialakulásukhoz, amely – a csillagokon keresztül – az élet alapfeltételeit is kitermelte. Vagyis ilyen értelemben másodlagos struktúrák a csillagokhoz képest.
Úgyhogy azon is eltöprenghetünk, hogy ha már egyszer eljátszottunk egy olyan Világmindenség gondolatával, ahol sokkal rövidebb/hosszabb idő alatt állítják elő a csillagok az élethez szükséges nehéz elemeket, akkor vajon elképzelhető lenne-e egy olyan modell, ahol nincs szükség a csillagokra az élet kialakulásához? Ehelyett az Ősrobbanás után a (miénktől különböző) fizikai törvények ugyanúgy közvetlenül vezetnének el ezek létrejöttéhez, mint ahogy a csillagokhoz hasonló „közvetítők” nélkül indultak be a végül a csillagok kialakulásához vezető folyamatok is? És akkor vajon lehetséges lenne-e egy olyan Univerzum, ahol nem lennének különböző szintek az anyageloszlásban a galaxis klaszterekig bezárólag, hanem csak az amúgy homogén környezet meg ebben az értelmes megfigyelők?
Egy bizonyos lord Francis Jeffrey nevű irodalomkritikus valamikor a 18. század végén – 19. század elején azt mondta, hogy „a pokolba a Naprendszerrel. A világítás csapnivaló; a bolygók túl messze vannak egymástól; üstökösök zaklatják az embert. Egyszóval szánalmas tákolmány. Magam is jobbat csinálnék.” Mi pedig akár azt is mondhatnánk, hogy a pokolba a mindenféle közvetítő mechanizmusokkal – mármint ha tényleg ki lehet őket hagyni, bár ebben korántsem vagyok biztos.
Abban viszont igen, hogy az egy nagyon-nagyon másmilyen Világmindenség lenne.

Filozófia, matematika, kozmológia - meg persze a műszerek

Alex Vilenkin ukrán fizikus szerint a „semmi = zárt, szférikus téridő nulla rádiusszal”, ami, bevallom, elsőre számomra nagyon meggyőzően hangzott. De csak elsőre. Viszont innét elindulva meg lehet mutatni azt, hogy miben különbözik egymástól a Világmindenség eredetével (is) foglalkozó kozmológia meg a Világmindenség eredetével (is) foglalkozó filozófia megközelítési módja.

Nem mintha Vilenkin meghatározása nem hangzana elsőre tudományosan, amikor szembetalálkozunk vele Jim Holt Miért létezik a világ? című könyvében. Elvégre olyan fogalmakat használ fel, mint a fizikából származó téridő meg a matematikával rokonítható nulla sugarú objektum. Csak éppen ott van a matematika problémája. Wigner még 1959-ben foglalkozott a „matematikai érthetetlen hatékonyságával”, amely alatt azt értette, hogy a matematika segítségével nagyon (sőt: nagyon-nagyon) jó modelleket tudunk konstruálni a valóság leírására.
Erre viszont szerintem nem az a magyarázat, hogy a  valóság valamiképpen „matematikai természetű” lenne, hanem az, hogy a matematika egy bizonyos, az ember által kidolgozott logikának engedelmeskedő leírásrendszer. De talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy amennyiben a minket körülvevő valóság olyan bonyolultnak (kaotikusnak stb.) bizonyulna, hogy nem tudnánk hozzáilleszteni bizonyos összefüggéseket, akkor túlságosan zavaros hely lenne ahhoz is, hogy megjelenhessen benne az értelmes élet. Azaz a jelek szerint szükségképpen olyan Univerzumban élünk, amely „matematizálható”. Vagy legalábbis részben, mert vannak területek, ahol nem számít „érthetetlenül hatékonynak” a matematika (sőt), és innentől kezdve számomra mindössze arról szól a történet, hogy ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük a világot, akkor fogunk olyan problémákat találni, melyek megoldására a matematika jól felhasználható. Viszont eközben nem csak, hogy nem válik be mindenütt, de tele van olyan megoldásokkal és absztrakciókkal is, amelyeket nem tudunk a valóság leírására felhasználni.
És miért is tudnánk.
Elvégre nem azt várjuk el tőle, hogy minden egyes eleme megfeleltethető legyen valóban megtörténő eseményeknek és valóban létező struktúráknak – az ilyesmivel (elvileg) a modern értelemben vett természettudományok foglalkoznak. És bár a filozófia (meg persze a tudományfilozófia) egyik központi problémája legalább Duhem és Quine óta, hogy mindig több, a megfigyeléseket egyaránt megmagyarázó, de egymásnak ellentmondó elméletet dolgozhatunk ki, abban azért egyetérthetünk, hogy a modern ételemben vett természettudományok végső célja a nagybetűs Valóságra adott magyarázat lenne.
A matematikában viszont kidolgozhatok olyan rendszereket, amelyek egymásnak ellent mondanak, miközben egyik sem igazabb vagy hamisabb a másiknál: talán a legkézenfekvőbb példa az ilyesmire az eukleidészi meg nem eukleidészi geometriák esete. A valóban létező tér nem lehet egyszerre sík és görbült – annak viszont semmi akadálya sincs, hogy a matematikán belül, önmagában mindegyik geometria egyformán működőképes és elfogadható legyen.
Ezen a ponton aztán rá is térhetünk a filozófiára. A Julian Baggini – Peter S. Fosl szerzőpáros A filozófus eszközkészlete című könyvben azt írja, hogy itt „a definíciók olyan fontosak.., hogy egyesek szerint végső soron ezek a képezik a filozófia tárgyát”. Eközben pedig egy ugyanolyan koherens és ellentmondásmentes rendszer létrehozása a cél, mint a matematikánál is – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a kiindulási pontot nem matematikai szimbólumok és absztrakt összefüggések képezik, hanem fogalmak. A természettudományokban (elvileg) van egy visszacsatolás a fizikai valósághoz is, itt viszont nincs, és a különbséget jól érzékelteti a filozófiai gondolatkísérlet, melyeknél a fentebbi szerzőpáros szerint „a változókat kizárólag a képzelet folyásolja be”. Eljátszhatunk akár azzal a kérdéssel is, hogy mi lenne, ha a tudatomat egy másik testbe „töltenék át”, majd pedig a fogalmakból kiindulva és a legitimnek tekintett következtetési szabályokat betartva megvizsgálhatjuk, hogy mi a végeredmény. Ekkor természetesen nem az lesz a döntő, hogy a „valóságban” hogy van, hanem az, hogy a rendszer működéséből milyen következtetés adódik – valahogy úgy, mint a matematikánál is. Azaz a filozófia bizonyos értelemben „fogalmi matematika”.
Legalábbis gyanítható hát, hogy azokon a területeken, ahol a kísérleti módszerek nem (nagyon) működnek, a kutatók leginkább

• vagy matematikai absztrakciókra támaszkodnak: erre példa a húrelmélet, ahol a 10^512 lehetséges megoldás közül gyakorlatilag lehetetlen kiválasztani, hogy melyik a „jó”.  
• Vagy pedig olyan „filozófiai” gondolatkísérletet végeznek, ahol a természettudományokkal ellentétben fel sem merül, hogy cáfolható lenne a valóságban, és eközben a semmit  nulla sugarú téridő-tartományként definiáljuk.

Innentől kezdve két dolgot mondhatunk a kozmológia, illetve általában véve a természettudományok jövőjéről.
Egyfelől, hogy a 17. század „tudományos forradalmában” minden bizonnyal hasonlóan jelentős szerepet játszottak az új tudományos eszközök, mint a matematikai módszerek elterjedése. Freeman Dyson Képzelt világok című könyvében megkülönbözteti a „elmélet mozgatta” és az „eszköz mozgatta” felfedezéseket: az előbbi alatt azt érti, amikor „a régi dolgokat új megközelítésben” tárgyaljuk, míg az utóbbi alatt azt, amikor az eszközöknek köszönhetően új dolgokat fedezünk fel – jusson itt eszünkbe a mikroszkóp vagy a távcső. Viszont miért is tételeznénk fel, hogy a technikai eszközök létrehozásának (melyek nélkül nem lehet természettudományos kísérleteket végezni) nincsenek meg a maguk korlátai? Galilei előtt egyszerűen nem lehetett megvizsgálni azt a kérdést, hogy a Holdon vannak-e hegyek; és ha igen, akkor milyen magasak. Itt eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy milyen lenne az (értelmes) élet egy olyan Világmindenségben, ahol a természeti törvények nem teszik lehetővé mondjuk távcsövek vagy mikroszkópok  építését; illetve, hogy ilyen körülmények között létrejöhetnének-e értelmes megfigyelők egyáltalán. Nekem ugyan az az érzésem, hogy igen, de lehet, hogy tévedek. Viszont akárhogy is legyen: mint ahogy akkor is voltak, most is vannak és minden bizonnyal a jövőben is lesznek olyan tudományos kérdések, amelyek megválaszolásához nem állnak a rendelkezésünkre a szükséges technikai eszközök (még akkor sem, ha esetleg tudnánk, hogy ezek mik/milyenek is kellene, hogy legyenek).  Illetve nyilván vannak (pontosabban: lehetnének) olyan tudományos eszközeink, amelyek megépítését nem ismereteink korlátozott volta vagy éppen a fizikai törvények gátolják meg, hanem politikai, gazdasági és egyéb „puha” megfontolások.
Másfelől ott, ahol nem állnak megfelelő műszerek/berendezések a rendelkezésünkre, és nem tudunk kísérleteket végezni, minden bizonnyal a jelenlegi tudományosságba is beépült két másik megoldáshoz: a matematikai és a filozófiai rendszerek kiépítéséhez fogunk folyamodni (már csak azért is, mert mást úgysem tehetünk). Amiből viszont többek között az is következik, hogy a jövő tudományának egyes területei – és így várakozásaim szerint a kozmológia is – nem csupán kevésbé (sőt, egyáltalán nem) kísérleti lesz. Hanem sokkal matematizáltabb és sokkal átfilozófáltabb is.
Talán olyannyira, hogy mai értelemben véve már nem is lesz tudomány.