Az éterörvények és az információs Világegyetem

Tait kísérlete, amely az ötletet adta Kelvinnek

A későbbi lord Kelvin egy 1867-es előadásában arról beszélt a Royal Society előtt, hogy az atomok az éter örvényeiként írhatóak le – és innét már csupán egyetlen lépés lenne egy olyan, Nagy Egyesített Elmélet létrehozása, amely a hidrodinamika alapján és persze az éter létének feltételezésével képes lenne mindent megmagyarázni. De csak lenne, mert az éter létezését többek között annak az Albert Michelsonnak mérései cáfolták meg, aki egy időben maga is hitt abban, hogy ez a szubsztancia tölti ki a Világmindenséget, és a fény is ennek a hullámainak tekinthető. Mára pedig egyes tudósok számára az információ vált ugyanolyan központi szerepűvé, mint annak idején az éter volt, és felvetődhet, hogy mennyire vonhatunk párhuzamot a 19. század végi, illetve 20. század végi megközelítés között abban az értelemben, hogy az egyik sikertelenségéből következtethetünk-e arra, hogy a másik is megalapozatlan. Illetve általában véve is kérdés, hogy valóban az információ áll-e minden mögött.
Julian Baggini és Peter S. Fosl A filozófia eszközkészlete című könyvükben azt írják, hogy az analógiának két célja lehet: szolgálhat illusztrációként, miként Platón barlanghasonlatában is történik. Vagy pedig része lehet magának az érvelésnek: például amikor William Paley híres, 18. század végi órahasonlatában arra hivatkozik, hogy mivel egy óraszerkezet létezéséből az órakészítő létére következtetünk, ezért az Univerzum létéből levezethető a Teremtő léte. Eközben azonban Pailey elkövet egy logikai hibát, mivel elfeledkezik arról, hogy az óra alapján azért jutunk arra a meggyőződésre, hogy valaki készítette, mert tudjuk, hogy „mesterséges” alkotás – a Világmindenség esetében azonban éppen az a kérdés, hogy ez így van-e. Mindenesetre, amikor természeti törvényt fogalmazunk meg múltbeli megfigyeléseink alapján, akkor „azzal a feltételezéssel élünk, hogy az új jelenség analóg a korábbiakkal”, továbbá azzal, hogy ez az analógia lényegi, állapítja meg Baggini és Fosl.
De éppen ez az, amiben sosem lehetünk biztosak, ugyanis, miként már Hume rámutatott, a múltból nem következtethetünk teljes biztonsággal a jövőre. Ami témánk szempontjából azt (is) jelenti, hogy bármennyire bizalmatlanná tenne is bennünket az információn alapuló, egységes magyarázat iránt a korábbi kísérletek kudarca, ez önmagában nem elég. Abból, hogy a hipotetikus éter örvényei alapján nem lehet létrehozni egy egységes világleírást vagy éppen valamiféle Nagy Egyesített Elméletet, nem következik automatikusan, hogy az információalapú, „egyesített leírás” is hibás lenne. Elvégre, még ha feltéteznénk, is hogy a valóság nem ragadható meg így, egyetlen alapvető koncepcióra alapozva, és ezt a feltételezést a természeti törvény rangjára emelnénk is (pl. a múltbéli tapasztalatokra hivatkozva), akkor sem tudhatnánk, hogy ez valóban így van-e.
Azt viszont megvizsgálhatjuk, hogy egy adott elmélet mennyire állja meg a helyét. Esetünkben a kiindulási pont Rolf Landauernek, az IBM kutatójának azon kijelentése, mely szerint „az információ fizikai természetű”. Ez alatt valami olyasmit értett, hogy az információ mindig konkrét hordozóval összekapcsolódva jelenik meg, nem pedig csupán valamiféle kényelmes rövidítés. Információt tárol a DNS-től az áramkör kondenzátorainak töltöttségén át a fény kvantumállapotáig bezárólag minden. Ráadásul fel szokás vetni, hogy a különben nagyon pontosan működő kvantumelmélet csak a „hogyan”-ra ad választ, de a „miért”-re, tehát arra, hogy miért éppen olyanok a szabályok, amilyenek, nem – mint ahogy egy jelenség működésének miértjét a saját szintjén soha nem is lehet megmagyarázni. Ehelyett azt kell megnézni, hogy a jelenséget megalapozó, „mélyebb” és alapvetőbb szinten mi található, és ezen a ponton megpróbálhatjuk összekapcsolni a bitet (az információ alapegységét) a kvantummal (amely ugye a kvantumelmélet alapegysége), mondván, hogy „a kvantumvilág különös vonásai talán abból fakadnak, hogy a kvantumrészecske csak korlátozott mennyiségben hordozhat információt” (hogy Michale Brooks-t idézzem). Sőt, olyan vélekedéseket is hallani, melyek szerint „elképzelhető, hogy a mi háromdimenziós valóságunk a Világegyetem határfelületén tárolt információk holografikus kivetülése” (mondja ismét csak Brooks).
De ez egyelőre nem látszik bizonyítottnak, sőt. Craig Hogan amerikai fizikus néhány éve felvetette, hogy mivel „a Világegyetem határfelülete csak véges mennyiségű információt tárolhat”, ezért „ha ez az információ a háromdimenziós Világegyetembe vetül, ez a végesség képfelbontási korlátként jelentkezik” (Brooks), és egy ideig úgy tűnt, hogy valamiféle „szemcsézettséget” sikerült is megtalálni.
Ám még ha a megfigyelések igazolták volna is Hogan várakozásait (mint ahogy nem igazolták), akkor is elképzelhetőek lennének más magyarázatok. És még az is lehet, hogy érdemesebb lenne azokat választanunk, ugyanis erősen úgy tűnik, hogy valójában két különböző dologról beszélünk, ahol az egyik lehetővé teszi ugyan, hogy eljussunk a másikhoz: a következtetéshez, de nem teszi szükségszerűvé.
Landauer abból indult ki, hogy „az információ kétségtelenül kötődik a[z olyan] fizikai reprezentációhoz”, mint amilyen akár egy kőtáblába vésett szöveg, akár pedig a DNS szerkezete, „ezért a rá vonatkozó korlátozások és lehetőségek kapcsolatban állnak a fizikával, illetve az Univerzumban jelen lévő dolgokkal”. Azaz: az információ nem képzelhető el fizikai hordozó nélkül, és mivel ezekre vonatkoznak a fizika törvényei, ezért az információ létrehozására, tárolására stb. is vonatkoznak. Ami persze tökéletesen elfogadható álláspont. Landauer azonban azzal folytatja, hogy „az a megállapítás, hogy az információ fizikai természetű, ahhoz a megállapításhoz vezet, hogy a matematika és a számítástudomány is a fizika része”, és ezzel nyilvánvaló logikai hibát követ el. Elvégre abból, hogy a fizika törvényei korlátozzák a matematikával foglalkozó agyak (legyenek bár azok természetes vagy mesterséges eredetűek) műveletvégzési lehetőségeit, és például nem teszik lehetővé, hogy az entrópia növelése nélkül töröljünk adatokat, nem következik, hogy magának a matematikai rendszernek a tulajdonságait is befolyásolnák vagy korlátoznák.
És hasonlóképpen: attól, hogy az információ fizikai természetű, a fizika nem szükségképpen lesz egyenlő vele, a Világmindenség pedig nem szükségképpen lesz információk holografikus kivetülése. Egy David Wallace nevű angol kutató megfogalmazásával élve: „az, hogy ’az információ fizikai természetű’, nem jelenti azt, hogy ’a fizikailag létező kizárólag információ’” lenne.
 Mindez persze önmagában nem zárja ki, hogy igaza legyen Paul Daviesnek, aki szerint „az információ… az az elsődleges entitás, amelyből a fizikai valóság felépül”. Azaz az Univerzum (akár mint egy hardver, amely programot futtat, akár pedig mint valamiféle, számítógépen futó szoftver) valamiképpen „számítástechnikai természetű” lehet.
Csak éppen korántsem biztos, hogy így van, és számomra az egészben az a legérdekesebb, hogy mindez mintha annak a püthagoraszi – platonista felfogásnak az átfogalmazása lenne, amely szerint minden lényege a szám, és az egész Világmindenség is matematikai természetű. Most nem történik más, mint a matematikára épülő információelmélettel próbáljuk magyarázni a dolgokat, melyeket korábban közvetlenül a matematikával próbáltunk, és személy szerint nagyon is kíváncsi lennék, hogy ötven vagy száz év múlva meg fog-e jelenni egy új, az információelméletre épülő tudomány, amelyből kiindulva majd ismét nekifutunk a dolognak.
Viszont ha az elején azt írtam, hogy az átfogó éterelmélet kudarcából nem következik szükségképpen az információalapú világmagyarázat kudarca, akkor most hadd tegyem hozzá, hogy a végső kérdés az, képesek vagyunk-e olyan koherens és mindenre kiterjedő leírást adni a valóságról, amely egyetlen elvből (éter, információ, Nagy Egyesített Elmélet stb.) indul ki.
És éppen ez az, ami a számomra több, mint kérdéses.

Miért nem semmi van az Univerzum helyett?

Három amerikai fizikus: Victor Stenger, Frank Wilczek és Lawrence Krauss szerint azért, mert a nemlét ”tökéletesen szimmetrikus”, és a szimmetrikus rendszereknek olyan a természete, hogy kevésbé szimmetrikus, viszont jóval komplexebb formációkká bomlanak le, miközben spontán szimmetriasértés történik. A valóságban persze – talán mondani sem kell – ennél jóval bonyolultabb (vagy jóval egyszerűbb, ha úgy jobban tetszik) a válasz. Ugyanekkor Peter van Inwagen amerikai filozófus abban véli felfedezni a megoldást, hogy – Leibniz valahai elképzeléseivel ellentétben – nem az szorul magyarázatra, hogy miért létezik egyáltalán valami a semmi helyett, hanem az lenne a meglepő, ha nem így lenne. Az ugyanis, hogy semmi sem létezik, csupán egyféleképpen lehetséges, az viszont, hogy van valami, nagyon is sokféleképpen  - tehát szerinte ez a valószínűbb.
Ami persze nem védhető álláspont, hiszen összekeveri a lehetőségek számát a valószínűséggel. Ezzel az erővel az unikornissal kapcsolatban is mondhatnánk azt, hogy csupán egyféleképpen nem létezhet, míg számos más módon igen, és ezért inkább számítanánk arra, hogy találkozni fogunk vele, mint arra, hogy nem.
De a fentebb említett, a fizika sajátosságaira építő magyarázattal is gondok vannak. Erről Peter Lynds azt mondja, hogy bár a szuperszimmetria azt jelenti, hogy „tökéletesen invariáns a transzformációkra”, azt azért legalábbis nehéz megérteni, hogy miként rendelhetünk tulajdonságokat (mint amilyen a szuperszimmetria is) a semmihez, hiszen az – lévén semmi – nem rendelkezik ilyesmivel. És ami még ennél is nagyobb probléma (teszem hozzá én), hogy még ha elfogadnánk is a fizikusok magyarázatát, rögtön jöhetne is a következő kérdés, vagyis az, hogy de hát miért instabil a szuperszimmetria a kevésbé szabályos elrendezésekhez képest? És ha ezt megmagyaráznánk, akkor az, hogy és az miért van úgy, ahogy?
És így tovább ad infinitum.
Amivel kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy a „miért létezik a világ” típusú kérdések valójában két különböző kategóriába tartoznak.  A dolog elvi vetületével, a „miért”-tel tipikusan a filozófia foglalkozott, és a válasz keresésekor a logikára koncentrált, vagyis arra, hogy a kijelentések/leírások koherensek és ellentmondásmentesek kell, hogy legyenek. És mivel ez dönti el, hogy elfogadhatónak ítélik-e, ezért a valósághoz nincs sok köze.
A konkrét Univerzumra vonatkozó kérdés viszont a fizika illetékességi körébe tartozik, és itt a „hogyan”-on van a hangsúly. Azon, hogy milyen fizikai folyamatok, törvények, mechanizmusok vezetnek oda, hogy létrejön a Világmindenség, és ennek megfelelően egyáltalán nem biztos, hogy eközben alkalmas annak a kiderítésére is, hogy miért jön létre a „semmiből valami."
Tehát a továbbiakban én is szétválasztom a két problémát, és nem azzal fogok foglalkozni, hogy milyen folyamatok vezettek a minket körülvevő valóság létrejöttéhez
 (elvégre ez a fizikusok dolga), hanem azzal, hogy miért van egyáltalán nem semmi. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, és ez persze fontos különbség: azzal, hogy mit és hogyan gondolunk, amikor ezt a problémát járjuk körül.
Meg kezdjük azzal, hogy a filozófiai gondolkodás alapjait lerakó ókori görögök Jim Holt, a Miért létezik a Világ? című könyv szerzőjének megfogalmazásával élve a „racionális kozmológia” úttörői voltak ugyan, ám „soha nem kérdezték meg, hogy miért létezik a világ inkább a helyett, hogy ne létezne semmi.”
Második lépésben a középkori filozófusok arra a következtetésre jutottak, hogy „Isten a ’semmiből’ teremtette a világot… ami azt jelentette a számukra, hogy nem valamiből” kiindulva. És csak ezt követően tűnik fel a színen Leibniz, aki a 18. század elején az „elegendő ok elvét” bevezetve (mely szerint minden dolognak/ténynek megvan az oka) tűnődni kezdett azon, hogy „miért van valami ahelyett, hogy semmi lenne?”
Majd pedig arra a következtetésre jutott, hogy Isten szükségképpen létező (és, lévén szükségképpen létező, ezért nem is kell további magyarázatot keresnünk arra, hogy miért van Isten a helyett, hogy nem lenne). Tehát ismét Holt megfogalmazását átvéve, Leibniz szerint „az Univerzum azért létezik, mert van Isten, az Isten pedig Isten miatt létezik.”
Ez a felfogás már csak azért is érdekes a számunkra, mert Leibniz lényegében azzal érvel, hogy nem valamiféle végtelen regresszus a megoldás, hanem van egy végpont az érvelésben. Amikor ma egy vallásos ember úgy érzi, hogy számára nem kérdés, hogy honnét származik minden, akkor ugyanezt az „önhivatkozást” alkalmazza: azt, hogy valami (esetünkben a Teremtő) önmaga oka. Amire egy szkeptikus persze visszakérdezhet, hogy de mi az oka annak, hogy a Teremtő önmaga oka, majd pedig rámutat, hogy ismét van valami, amit nem tudunk, tehát nem állhatunk meg a kérdések feltételével (miközben a hívő egyszerűen úgy véli, hogy de igen).
Hasonló logikai problémák vannak annak a Peter Lyndsnek a megoldási kísérletével is, aki szerint „csak egy örökkön létező Univerzum léte kínálhat választ a PEO-ra” (PEO=„primordial existential question”). Csak éppen, egyfelől ha tényleg örökkévaló, akkor miért is az? Másfelől: miért is vélnénk úgy, hogy hihetőbb (valószerűbb, elfogadhatóbb stb.) az, hogy a Világmindenség mindig is létezett és mindig is létezni fog, tehát nem is keletkezett soha, mint az, hogy önmaga okaként jött létre? Érdekes módon már Arisztotelész is azt állította az Égboltról, illetve annak objektumairól és mozgásairól, hogy örökkévalóak és romolhatatlanok, de ezt persze ma nem szokás elfogadni.
Viszont amennyiben a „végső választ” mint lehetőséget (alapuljon az akár önhivatkozáson, akár az örökkévalóságon) elutasítjuk, akkor marad a fentebb már említett végtelen regresszus. Vagyis annak a tudomásul vétele, hogy sosem érünk a végére, és ha megválaszolunk egy kérdést, akkor jön a következő; és ha azt is megoldjuk, akkor ismét újabb fog következni. De a „végső válaszhoz” sosem jutunk el.
Mindent egybevetve tehát úgy tűnik, hogy az a logikai/értelmezési rendszer, amely a rendelkezésünkre áll, a PEO-val kapcsolatban mindössze ezt a kétféle válaszlehetőséget kínálja. Ezek természetesen nem arról szólnak, hogy „miért van valami ahelyett, hogy semmi lenne”, hanem arról, hogy mi milyen típusú válaszokat tudunk adni, és hogy ennek megfelelően nem tehetünk mást, mint hogy ezek közül választunk.
És nekem meggyőződésem, hogy érdemes a végtelen regresszusra szavaznunk. Egyfelől ugyanis a modern tudományosság nem a „miért”, hanem a „hogyan” típusú kérdéseken alapul: nem az a kérdés, hogy miért van gravitáció, hanem az, hogy hogyan működik. Newton annak idején büszkén jelentette ki, hogy „nem gyártok hipotéziseket”, és egyik nagy előrelépése éppen az volt, hogy magáról a gravitáció „okáról” semmit sem mondott: kizárólag a működéséről beszélt (és ennek hogyanjáról).  A természettudományokra azóta is ez a jellemző, és a „mért” meg a „hogyan” szétválasztását a matematikai modellek– miként korábban már érintettem – csak még könnyebbé teszik. És bár a kozmológia számára csábítónak tűnhet a „miért van egyáltalán valami” típusú „végső kérdésekkel” való bíbelődés (melyekben a „miért” hangsúlyosan szerepel), ez a részéről ugyanolyan szereptévesztés lenne, mint egy teológiától azt várni, hogy megmagyarázza a gravitációs állandó számszerű értékét.
Másfelől a modern értelemben vett tudomány az egymást követő kérdések megválaszolásának láncolatán keresztül halad. Mondhatni, a végtelen regresszus jellemzi. Amikor majd (talán) meg tudjuk magyarázni, hogy hogyan jött létre az Univerzum (és miért éppen ez) ahelyett, hogy semmi lenne, akkor az ezt magyarázó szabályokat fogjuk górcső alá venni – és így tovább. A matematikában ott vannak legalul a „senki által kétségbe nem vont” axiómák, amelyeket persze bizonyos korlátok között bármikor kétségbe vonhatunk, elhagyhatunk, lecserélhetünk stb. A természettudományban viszont nincs ilyen „végső alap”, és semmi okunk sincs feltételezni, hogy valamikor majd lesz egy olyan pont, amikor azt mondjuk, hogy állj, arra, ami ezután jön, már nem kérdezünk rá.
És éppen ez a szép a természettudományokban. Meg a kozmológiában is.

Antrópikus elv helyett: a felső korlát

Az antrópikus elv ilyen vagy olyan formában ugyan, de abból indul ki, hogy nem lennénk itt, ha a Világmindenség bizonyos „finoman hangolt”paraméterei ezt nem tennék lehetővé. Amennyiben azonban a komplexitást, vagyis azt is figyelembe vesszük, hogy eléggé összetett-e a minket körülvevő fizikai valóság szerkezete ahhoz, hogy az élőlények és az értelem is kialakulhasson benne, úgy egy alsó és egy felső korlátot is megkülönböztethetünk.
Ami az előbbit illeti, a klasszikus példa szerint, ha a fizikai állandók csupán kissé mások lennének, úgy nem alakulnának ki csillagok, nem indulna be az élethez szükséges nehéz elemek termelése stb. Értsd: mivel nem jelenik meg a szükséges komplexitás: mivel nem érjük el a szükséges bonyolultság alsó küszöbét, ezért egy túlságosan egyszerű Univerzumban nem jöhet létre egy olyan bonyolult dolog, mint az (értelmes) élet.
A felső korlátot pedig az jelenti, hogy egy túlságosan is komplex univerzumban hasonlóképpen nem jelenhetett volna meg. 1-nél több idődimenzió esetén nem működnének az ok-okozati összefüggések, és így nem lehetne alkalmazkodni a környezethez. Tehát az Univerzumban nem csak az meglepő, hogy az (értelmes) élet számára finomra van hangolva, hanem az is, hogy eközben nem is vált túl komplikálttá, hanem „éppen jó” a számunkra.
Ami mintha csak az antrópikus elv átfogalmazása lenne, pedig másról van szó. Miközben az Univerzum egy idő után elég bonyolulttá vált ahhoz, hogy megjelenhessünk benne, eközben nem csak a múltban nem volt életellenes módon túl bonyolult, hanem a jövőben sem lesz az. A történet jelenlegi tudásunk szerint nem áttekinthetetlen zűrzavarban fog véget érni, hanem a több mint 10^100-on év múlva ránk váró „hideg és távoli jövőben” nem lesznek csillagok, nem lesz energiatermelés stb. Ezek helyett majd „visszamaradt hulladékok léteznek csupán: hihetetlenül hosszú hullámú sugárzás fotonjai, neutrínók, elektronok és pozitronok”, írja a Fred Adams – Greg Laughin szerzőpáros Az Univerzum öt korszaka című könyvében.
Vagyis az Univerzum kezdeti szakaszára jellemző volt az élet kialakulását lehetetlenné tevő, alacsony komplexitás küszöbe, és hozzávetőleg 10 milliárd évnek kellett eltelnie, mire létrejöhettek az alapanyagok. A távoli jövőben pedig ismét az lesz a probléma, hogy nem lesz meg a kellő összetettség. Értsd: az Univerzum történetének egyetlen pontján sem az fogja okozni a gondot, hogy az élet számára túlságosan komplikáltak lennének a körülmények, és persze kérdés, hogy ez miért van így.
Megoldásként vagy az kínálkozik, hogy

1. egyszerűen egy véletlenről van szó – minden bizonnyal ez a legkevésbé érdekes magyarázat. Vagy
2. valamilyen oka van annak, hogy az élet és az értelmes élet kifejlődése a felső korlát problémájába soha sem ütközik bele, és ennek a felvetése már önmagában is megérte ennek a bejegyzésnek a megírását. Vagy pedig az, hogy
3. jelenleg rosszul gondoljuk, és miként Adams és Laufhin fogalmaznak, „ezen távoli korok látszólagos szegényessége talán inkább tudásunk bizonytalanságából fakad, nem pedig abból, hogy a Világmindenség jóvátehetetlenül elöregszik majd.” Valahogy úgy, mint ahogy tíz évvel ezelőtt még fel sem merült, hogy a sötét energia miatt az Univerzumra a gyorsuló tágulás korszaka várna, és ad analogiam még sem zárható ki, hogy a jövőben teljesen mást fogunk gondolni az Univerzum jövőjéről, mint most.

És ami azt illeti, én nem is csodálkoznék ezen.

Az erős antrópikus elv esete az elefántormánnyal

Ulisse Aldrovandi 16. századi illusztrációja

Az erős antrópikus elv a fogalom megalkotója, Brandon Carter szerint azt mondja ki, hogy „az Univerzumnak (és így alapvető paramétereinek, melyektől függ) olyanoknak kell lenniük, hogy megengedik [az Univerzum létének] valamely fázisban megfigyelők megjelenését”. Ez több kérdést is felvet: többek között azt is, hogy valóban így van-e.
Ugyanis abból indul ki, hogy amennyiben akár csak nagyon kissé eltérőek lennének a fizikai állandók értékei, akkor az élet egyszerűen nem jöhetne létre (élet alatt most a szénalapú életet értve). Vagyis: a világmindenség annyira finoman „ránk van hangolva”, mintha csak egy szuperintelligencia „babrált” volna a természeti állandókkal (hogy a csillagász Fred Hoyle fogalmazásával éljünk), és ezen a ponton nem különösebben meglepő módon fel szoktak bukkanni a „design argumentumok” azon képviselői, akik szerint akkor ezt a finomra hangolást valakinek minden bizonnyal el kellett végeznie.
De persze nem.
B. K. Ridley A tudományról című könyvében azt mondja, hogy a mostani felfogás értelmében a tudomány azzal foglalkozik, hogy „mi van” (mi létezik). G. E. Moore még 1903-ban definiálta a „naturalisztikus tévedés” fogalmát: e szerint a fizikailag létezőből nem következik az etikai kell, azaz „a tényből nem következik az érték” (hogy Ridleyt idézzem). Abból, hogy minden ember halandó, nem következik, hogy ez „tényként” jó vagy rossz dolog: önmagában ugyanúgy nem mond semmit az etika számára, mint ahogy az sem, hogy a Hold a Földdel közös tömegközéppont körül kering. Teljesen más lesz azonban a helyzet, ha magunkra vonatkoztatjuk.
Tehát először is vannak a „tényekre vonatkozó” állításaink: ezekkel a jelenlegi megállapodás szerint a tudomány foglalkozik; illetve azok az állítások, amelyek arra vonatkoznak, hogy a különböző tények mit jelentenek a számunkra, és hogyan kell megítélnünk azokat a saját szempontunkból mint gondolkodó lényekéből: ez az etika illetékességi köre. Mondhatni, a tudománnyal ellentétben itt alapvető fontosságú a megfigyelő személye. Elvégre fizikai jelenségek talán egy értelem nélküli világban is lennének; etikai kérdések viszont biztosan nem.
Vagy legalábbis első lépésben így fogalmazhatunk, de a helyzet ennyire azért nem egyszerű. A jelenlegi (vagy még inkább a 20. században) meghatározó tudományfelfogás szerint

1. a klasszikus fizika megfigyelő-független: egy szabadon eső test viselkedését nem változtatja meg, hogy észleljük-e , vagy sem
2. a kvantumfizikában kissé bonyolultabb a helyzet: a megfigyelő szükségképpen hatással van a megfigyelt eseményekre. Viszont: ez a megfigyelő adott esetben lehet akár egy fotólemez is – nem szükséges, hogy élő és értelmes legyen
3. végezetül pedig megjelenik a fentebb említett erős antrópikus elv, amely szerint szükségképpen lehetővé kell válnia a megfigyelők kialakulásának. Tehát bár nem határoztuk meg pontosan, hogy itt mit is jelent a megfigyelő, mindez mintha arrafelé mutatna, hogy a jövőben a kozmológia (sőt, a fizika is) egyre inkább ember- vagy legalább értelemközpontúvá válik, és a kiindulási pont az lesz, hogy az értelmes lények jelenléte ugyanúgy elengedhetetlen, miként az etika esetében is.

De ha kissé jobban belegondolunk, akkor nem csak az „antrópikus” fogalma félrevezető, mert azt sugallja, hogy az emberről, nem pedig általában véve az élet (vagy esetleg az értelmes élet) megjelenéséről van szó. Brandon Carter ezt kiküszöbölendő egy időben gondolkozott is rajta, hogy inkább ne „pszichocentrikus”; „megfigyelő önkiválasztási” Vagy esetleg „kognizálhatósági” elvről beszéljen-e. Az antrópikus elv eredeti, ma gyengének nevezett formájában pedig még mindössze annyit mondott ki, hogy „azt, ami elvárásaink szerint észlelhető, szükségképpen korlátozzák azok a körülmények, melyek a megfigyelő jelenlétéhez elengedhetetlenek”.
Azaz egy olyan Univerzumban, ahol nem alakultak volna ki csillagok, ott nem jöttek volna létre az élethez szükséges nehéz elemek sem, és így mi sem jelenhettünk volna meg. És ez idáig rendben is van. Sőt, még az is rendben van, hogy ennek megfelelően nagyon finom hangoltságot figyelünk meg a minket körülvevő világban. Viszont még ebből sem következik szükségképpen, hogy az élet vagy éppen az értelem megjelenése lenne a végső cél. Charles Linrweaver ausztrál asztrofizikus azzal a hasonlattal él, hogy ha lennének olyan elefántok, melyek képesek megérteni a biológia fogalmát, akkor talán úgy vélnék, hogy az evolúció története a mind nagyobb ormányok kifejlődése, nem pedig az értelem kifejlődése felé tart. Tehát ad absurdum miért is ne tételeznénk fel, hogy az antrópikus elv helyett valójában ormányossági elvről kellene beszélnünk, mert a finomra hangolás azért jött létre, hogy ez a szerv megjelenhessen?
Abból tehát, hogy értelmes megfigyelőként a tudatában vagyunk a finomra hangolt univerzum létének, nem következik, hogy az értelem volt „megcélozva”. Ezzel az erővel lehetett volna „cél” nem csak az ormány, hanem mondjuk a hidrogénnél nehezebb elemek létrehozása is.

1. Az egyik probléma tehát az, hogy még a finomra hangolás is túl nagy „sávszélességű”, és ha egy folyamat lehetővé teszi az (értelmes) élet kialakulását, akkor ezzel párhuzamosan számos más dolgot is lehetővé tesz.
2. De még ha eljutnánk is odáig – ami egyébként felettébb valószínűtlen -, hogy be tudnánk bizonyítani, hogy bizonyos paraméterek megváltoztatása kizárólag az (értelmes) élet megjelenését zárja ki, de a különböző elemek, csillagok és bolygók azért ugyanúgy kialakulnának, mint eddig, még mindig nem lenne bizonyítható, hogy az egész az értelem létrehozására irányult volna.

A következő példa segíthet megérteni, hogy miért nem. Amikor megjelent Darwintól a fajok eredete, akkor három különböző reakció volt.

• Néhányan csak a vállukat vonogatták: egy Baden Powell nevű például szerző azt írta, hogy „a fizikai tudományokban szigorúan a fizikai indukcióhoz és demonstrációhoz kell tartanunk magunkat; a vallásos vizsgálódásoknál a morális bizonyításhoz; és soha sem szabad összekevernünk e kettőt”.
• Persze voltak olyanok is, akik úgy vélték, hogy innentől kezdve teljesen felesleges valamiféle teremtőt feltételezni. Ami nem is meglepő, ha tudjuk, hogy a 19 század a tömeges ateizmus megjelenésének kora– és az ateisták miért is ne próbálták volna meg Darwin eredményeit a saját álláspontjuk alátámasztására felhasználni?
• Elvégre a velük szemben állók is ezt tették azt állítva, hogy a darwinizmus egyszerűen beépíthető a természeti teológia hagyományaiba. Charles Kingsley oxfordi történész azt mondta, hogy „egyszerűen az isteni létezés nemes koncepciója azt feltételezni, hogy Ő megteremtette az alapformákat, melyek önfejlődésre képesek”. Egy Frederick Temple nevű teológus pedig azt, hogy „Darwin elmélete a design érvelést [design argument] még erősebbé tette, mint korábban volt.” 

Amiből számunkra az a tanulság, hogy abból a tényből, hogy az evolúció vezetett el a mai élővilág kialakulásához, mindössze annyi következik, hogy az evolúció vezetett el a mai élővilág kialakulásához (bármennyire is tautológiának hangozzék ez); az viszont nem derül ki belőle, hogy miért van evolúció. És hasonlóképpen: még ha végtelenül pontosan az életre, az értelmes életre, sőt, egyenesen az ember megjelenésére lenne is hangolva a Világmindenség, ez alapján vagy elfogadnánk a design argumentumot, vagy pedig nem. De sem az elutasítás, sem az elfogadás nem szükségszerű. Ami egyben azt is jelenti, hogy míg az etikában elkerülhetetlen az értelmes élet feltételezése (elvégre máskülönben nem is lenne értelme az etikának), a természettudományba csak akkor tudjuk visszacsempészni a természeti teológia hagyományait, ha már eleve meg vagyunk róla győződve, hogy az a természettudomány része.
Úgyhogy legfeljebb két dologban lehetünk biztosak.

• Egyfelől, hogy elképzelhetetlen, hogy egy olyan Univerzumban ébredjünk öntudatra, ahol az élet sem képes kialakulni.
• Másfelől nem a finomra hangolt univerzum létéből, hanem abból a tényből, hogy valaki képes megfigyelni azt, következik az értelmes megfigyelő jelenléte – de ennél több nem. Mindenesetre az elefántormány léte sem finomra hangoltságból, sem a megfigyelés tényéből nem vezethető le, és legalább ebben a tekintetben különbözik az agyunk minden más szervtől.